(Fapados-ragacsos) óda Mórhoz - avagy milyen itt az életünk Budapest után

Mikor máskor írjon az ember blogbejegyzést, amivel már jó ideje el van maradva, mint egy csodálatos móri este után. 

“Mór is more”… 

- állapítottuk meg Barátainkkal.

Sokan kérdezik tőlünk még négy évvel az elköltözésünk után is, hogy hiányzik-e Budapest. A rövid válaszom mindig az, hogy “nem, cseppet sem”.

A hosszú válasz ennél sokkal összetettebb.

Az egyik első utunkon a Mór-Csókakő bicikliúton, amikor elvarázsolt bennünket a Vértes és a panoráma szépsége - ekkor még négyfős családként.

Tizenévet laktunk a fővárosban, és ez alatt az idő alatt mi végig nagyon szerettük. Emellett mindig volt bennünk valami hiányérzet. Bennem személy szerint mindig ott motoszkált, amit már a budapesti életünk előtt megfogalmaztam: én nem szeretnék “budapesti gyereket”. Sem a Férjem, sem én nem vagyunk tősgyökeres budapestiek, sőt! Dani Mór mellől, egy kis - jó ideig - bányászközségről, annak erdésztelepéről származik, aztán Pápán volt kollégista, én pedig zempléni, sátoraljaújhelyi lány vagyok. Veszprémben, az egyetemen ismerkedtünk meg. Az, ahogyan felnőttünk, és amit gyerekként és fiatal felnőttként megtapasztaltunk, merőben távol állt attól az élettől, amit Budapesten éltünk. Az ismerős közeg, amit a gyerekeink számára is vágytunk, sokkal inkább a vidéki kisvárosi volt.

A 2010-es évek első felében kettesben éltük a pesti életet, és a magunk módján pezsegtünk benne. Sokat sétáltunk a kedvenc helyeinken: a Kálvin környékén, a rakpartokon, a Ligetben, a Bartók Béla úton, szabadtéri moziztunk a Római-parton, bicikliztünk, múzeumoztunk, művészmozikba mentünk, színházaztunk, barátokkal összejártunk, kávézókat próbálgattunk, vonatoztunk az agglomerációba… Akkoriban kerültünk a Budapest-Fasori Református gyülekezetbe is, ahová a város és a társadalom minden szegletéből jártak fiatalok és idősek, családosok és egyedülállók, és mi is megtaláltuk a saját kisebb közösségeinket, szoros barátságainkat (és a legfontosabbat is: az Istennel való élő kapcsolatot, de ez egy másik történet).

Templomba menet, a Belvárosban. Még a két gyerekkel is sokat jártuk Budapestet.

Aztán születtek a fiaink, és változott a mozgástér. A barátságok és az időbeosztásunk is átrendeződtek. Még mindig jó volt a gyülekezetben és Zuglóban is, ahol a lakásunk mellett zajlott a játszótéri élet, közben viszont végig ment a háttérben, fejben a “műsor”: előbb-utóbb kicsi lesz a lakásunk, hiába a jó elrendezés. Agglomerációba biztosan nem mennénk, inkább nézelődjünk Budapesten belül, vagy nagyon-nem-Budapesten.

Ahogyan mondani szokták: “a többi már történelem”. Az elhívásunk egyértelműen kijelölte az addig fel sem merülő irányt: Mór, Fejér megye, ismeretlen terep. 2019-et írtunk ekkor. Fájdalmas volt felismerni, hogy a megszokottnak, a kialakultnak egy csapásra vége. Budapest egy külön kis világ, amely a hiányosságaival együtt is nagyon-nagyon szerethető, izgalmas, érdekes, bejáratott, kényelmes és sok lehetőséget tartogató volt számunkra. Benne a barátainkkal, a Testvéremékkel, a bölcsőgyülekezetünkkel, a napi rutinunkkal. 

Tudtuk, hogy lesz majd a Lámpás Csókakőn, és hogy mi kisvárosban, Móron fogunk lakni. Emlékszem, egyszer Dani megkérdezte: “akkor is laknál Móron, ha nem lenne a Lámpás?” Ez húsba vágott. “Dehogyis!!” - gondoltam magamban. Az akkori perspektívámból Mór semmit nem tartogatott számomra. “Persze, aranyos kisváros, van minden, ami kellhet a napi élethez, (még dm is, ahogyan az egyik kedves Ismerősöm megnyugtatására felhoztam), de nem estem olyan bizsergető, mély szerelembe, mint anno Veszprémmel, vagy Berlinnel. Az irány viszont egyértelmű volt, és akármelyik másik lehetőséget megfuttattuk, tudtuk, hogy Mór lesz a mi helyünk.

Tervezgettünk, és közben fél lábbal még Budapesten, fél lábbal már a Bakony/Vértesben éreztük magunkat. Az elköltözés előtt berobbant a covid, és mi is böcsülettel kirándultunk a zöldbe, sütöttük a házi kovászos kenyerünket, és őrült módra fotóztuk az utolsó fővárosi pillanatainkat. Pocakomban már a harmadik fiunk (igen, három fiú!!!) rugdalózott. Emlékszem, az eljövetelünk napjaiban egyszer párás szemmel meséltem a kedvenc Kelet kávézónkban, hogy mi bizony elhagyjuk Budapestet...

Eljöttünk.

Egy egyéves Nagyszülőknél-lakás periódus után 2021 májusában be is költöztünk a móri házunkba. A sáros, raklapos, kerítés nélküli, törmelékes udvarunkba, a számunkra legszebb házba. Jöttek az ovis és iskolás szülői értekezletek - “Mit keresek itt?!?!” -, a beilleszkedés nehézségei, a kedves és bizarr “gyüttment”-megtapasztalások a mindennapjainkban.

A sok boldog pillanat felülírta a döcögős elejét. A máig kedvenc pékségünkben néhány hét elteltével megkérdezték a Férjemet, hogy “Akkor a szokásost?” A festéküzletben lelkesen faggattak, hogy mi építkezünk-e a Zrínyi utcában, mert már látták a házat (mi akkor még alig…), és hogy mennyire tetszik nekik, meséljünk. Ugyanebben az üzletben, amikor úgy megyek be, hogy fogalmam sincs, a Férjem pontosan melyik zsákot szokta vásárolni, az Eladó már elém is teszi a pultra. A gazdaboltban tudják, hogyan műveljük a kiskertünket. A Szomszéd Néni felhív, hogy adna salátát, tojást, spenótot. A másik Szomszédunk hibiszkuszbokrokat ad át. A harmadik Szomszéddal sokat beszélgetünk, odafigyelünk egymásra. Az utcánk egy álom, ahol igazi utcai gyerekélet folyik: gyér autóforgalommal, csak az egyik oldalon házakkal, focipályával, játszótérrel. 

A borász Ismerősök figyelmeztettek, hogy a kávézás mellett meg fogjuk szeretni a borokat is. “Dehoooogy!” - gondoltuk. Aztán teljesen beszippantott bennünket is az az összefogás és szemlélet, ahogyan itt sokan a borvidékért dolgoznak. A #welovemóroutdoor borséta szerelmesei lettünk: ekkor kivonul fél Mór és a direkt ezért idelátogatók, hogy borospohárral a kézben sétálja végig a Vértes alatt a szőlőültetvényeket, bele a naplementébe. 

A kedvenc borászataink akár könnyed sétával megközelíthetőek, és mind a Lámpásba, mind magunknak örömmel hozzuk tőlük a borokat. (Autóval akkor kell menni, amikor tudod, hogy nem fogod tudni a 6-10 palackot gyalog/biciklivel hazaszállítani.) A nagy kedvencünk, az Öreg Prés Étterem egy kincs, kuriózum, és ez is helyben van. 

Móri hétköznapok

Ha a természetbe vágyom, felsétálok a Vénhegyre 10 perc alatt, és nagy eséllyel senkivel sem találkozom a szőlők és búzatáblák között. Van, hogy a közelben lévő hatalmas kert mellé biciklizünk, ahol gyümölcsfák alatt legelésző teheneket nézegetünk a gyerekekkel, a másik oldalon a szántón pedig őzekkel találkozunk. A bicikliutak néhol kiskertek végében futnak, hol hatalmas fák között - mintha már nem is itt lennénk. A pincés utcákban gyönyörű régi, faragott, míves pinceajtókat látunk. … S ahogyan sokan rendezgetik nagy szeretettel a portájukat.

Túl ragacsosan, idillien hangzik? Talán igen, de a valóság persze nem ennyire színes-szagos. Ezek apró örömök a nagy egészen belül. Itt is sok helyen rendezetlenek az udvarok, vagy kátyúsak az utak, és a borászatokhoz, vagy a bocikhoz sokszor azokat kerülgetve érünk el. Melyikre figyelünk viszont? Hol a fókusz? Elég nekünk a virágok illata, a nem tökéletes környéken a tökéletes természet látványa? Az élhető mindennapok a 15 perces városban? A Vértes, a Bakony, a végtelen szőlősök? Az, hogy a mi szeretett Budapestünk bármikor könnyen megközelíthető, és amit annyira kedveltünk benne, most is a miénk? A Velencei-tó és a Balaton viszonylagos közelsége? A kakaskukorékolás mindennap, ami a gyerekkorom nyaraira emlékeztet a Nagymamámnál? 

Biztos vagyok benne, hogy nézelődhetnénk sokfelé, és számolgathatnánk, hol, mi, mennyivel lehetne jobb. Nekünk viszont most itt a helyünk, és itt a legeslegjobb.

Mór, mi nagyon szeretünk!