KITEKINTÉS A VÉRTESBŐL: VESZPRÉM SZUBJEKTÍV, avagy van-e turizmusos múltam?

Szokták kérdezni, hogy miért éppen vendégház, van-e nekem turizmusos múltam. Igen is, meg nem is. Megpróbálom körbejárni - és ebben a kérdésben számomra minden Veszprémhez kötődik.

Ez most megint amolyan “naplóbejegyzés” lesz, hogy 40 év múlva még emlékezzek…

Melankolikus napokat élek, ehhez pedig jött egy csodálatos születésnapi kirándulás a Családdal (mintha “rajzolták volna”, magunk is meglepődtünk), ahol aztán ráadásképp szentimentálissá is váltam: Veszprémben voltunk. Az írás pedig terápiás - próbáltátok már? -, szóval írok.

2005-ben, húsz évvel ezelőtt német - nemzetközi tanulmányok szakos gólyaként álldogáltam itt Veszprémben a Benedek-hegyen egy csapat egyetemistával - ilyen szép járda még nem volt -, és akkor már örültem, hogy nem vettek fel a fővárosban egyetlen megjelölt szakra sem. Sátoraljaújhelyiként eléggé nagy ugrás volt az ország oly’ távoli pontjára költözni az otthontól, ahol előtte legfeljebb egyszer-kétszer jártam. (Mókás jelenetsor: Apukám lelkesen tanított metrózni Budapesten, amikor végigvettük az átszállást a Keletiből a Délibe.)

Hihetetlen, de erről a “gólya-álldogálásról” még fotó is készült… Nem mondom meg, melyik vagyok.

Veszprém lett aztán nekem a szabadság, nagy barátságok, szerelmek, csalódások, bulik, önállósodás, diákmunkák, kultúra és művészet ikonikus helye. 

Gizellával és Istvánnal, talán 2009-ben. Most éppen ki sem lehet ide sétálni. Abban az időben még egyetemi kollégium is működött itt a Vár végén, a szikla tetején. Óráink is voltak egy másik itteni épületben. Epikus volt.

Veszprémből még Berlinbe is “továbbmehettem” cserediákként, teljesen kitágult a világ. Sok-sok kultúra találkozása, sok-sok kapcsolódás.

Egy emlékezetes bolhapiac után. Semmit sem adtunk el.

Veszprémben izgalmas nyári munkáim lettek: egyik nyáron egy meglehetősen fura utazási irodában dolgoztam (ne kérdezzétek…), aztán két szezont teljesen “random” indíttatásból az Érsekségen. Ide kerestek angolul, németül tudó diákokat, egész jó fizetésért, a tourinform alkalmazásában, ahol aztán 180 fokos fordulatot vett az életem minden tekintetben. Egy aprócska, egyszerű kis katolikus múzeum édes teremőr nénijei, egy Pál apostolról szóló kiállítás és az eldugott pici kert hatalmas kőkeresztje légkörében legyintett meg először igazán Isten szellője, és határoztam el, hogy én bizony meg fogok keresztelkedni, úgy érezvén, hogy én addig valamiből kimaradtam. 

2025-ös pillanatkép: az Érseki Palota, az egykori Gizella Királyné Múzeum, a Szent György Kápolna (tejóég, alig ismerek rá) és a Szent Imre Templom. A Gizella Kápolnát most nem fotóztam. A Múzeumba már egy jó ideje nem tudtam bemenni, pedig szívesen megnézném újra a ház pincéjében lévő kőtárból nyíló kis belső kertet a kereszttel…) Vajon mi lehet a Nénijeimmel? 

Itt, az egyetemi évek alatt, a “múzeumos időkben” ismertem meg a Férjemet, akivel éppen a keresztelőm környékén futottunk neki másodszor a külföldi tartózkodásaink által megtépázott kapcsolatunknak, aztán maradtunk is boldogan együtt. 

Ez persze már budapesti fotó… Veszprémi éveinkben alig készültek képek…

Később aztán a Művészetek Háza egyik galériájában is voltam ideiglenesen alkalmazott. A másik itteni “munkámon” ma már jókat derülök: a végefelé túlcsúszóként ösztöndíjat már nem kaptam, és a felvételire készülő rajzszakkörösök óráin voltam “modell” - ha már a rajzos-művészetes-építészes vonalam kifulladft, itt legalább a rajztábla másik odaláról figyelhettem a hasonló álmukat beteljesíteni készülőket.

A Hősök Kapujánál, a Vár utca 17-ben sok kincset rejt a zegzugos belső udvar. Nem csak a Tűztornyot, hanem a Művészetek Háza központját, a Modern Képtár - Vass László Gyűjteményt, a Csikász Galériát és a FOTON Audiovizuális Centrumot is itt találjuk. Szerettem itt dolgozni. Most minden ittjártunkkor lecsusszan egy specialty kávé a FOTONban, és már a moziba is eljutottunk egyszer.

Akkoriban is menő volt ez az egyetemváros szuper programokkal, lelkes lokálpatriótákkal, csodás utcákkal, házakkal, terekkel, színházkerttel, zölddel, sziklákkal, állatkerttel, kávézókkal, Expresszóval, sajátos miliővel. A nagyobb fejlesztések csak akkor kezdődtek, amikor mi már elkerültünk. Akkor futott a “Kolostorok és Kertek” projekt, akkoriban nyitott a Fricska a Séd partján, aztán sorra nőttek ki a jobbnál jobb helyek…, futottak az Utcazene, a VeszprémFest, a Tánc Fesztiválja… Mi még…? A VeszprémFesten volt szerencsém backstage-ben lenni, és végignézni többek között, ahogyan Candy Dulfer csodálatos, ám véletlenül megbomlott fellépőruháját anyukája-menedzsere két szám között sebtiben megöltögeti. (Néhány évig még a Várban volt a program, és az Érsekségen voltak a fogadások a koncertek előtt, az Érseki Palotában öltöztek a művészek, így mi, alkalmazottak oda lettünk rendelve “felügyelni”.)

Visszatérve: a múzeumban, két kápolnában és az Érseki Palotában vezettünk csoportokat akár angolul és németül is, és ebben én annyira lubickoltam! Szuperül kijöttem az idős hölgyekkel, és nagyon szerettem mind a bibliai-történeti anyagokat, mind a palota pazar berendezési tárgyait, falfestéseit, padlóját… A vezetések végén a külföldiek pedig még borravalót is adnak a tárlatvezetőknek… Tudtátok? Aztán volt, hogy még egy kávéra is beültünk valamelyik látogatóval, hogy tovább beszélgessünk a kiállításokról… Néha be-bemehettem szemben a Dubniczay Palota kiállításaiba is…

Veszprémi létem végefelé marasztaltak volna a Művészetek Házában, és tisztán emlékszem, amikor erről beszélgetve azt mondom a főnökömnek: mennék a Barátom után, mert ő Pesten fog dolgozni, a főnököm pedig érzelgősen megerősít, hogy válasszam csak a szerelmet, jobb lesz az nekem. :)

Ennyit a turizmusos tapasztalataimról. Hivatalosan semmi komoly, nem-hivatalosan nekem ezek igazán mély, színes, sokrétű megélések, és biztos vagyok benne, hogy ezek mennek tovább most a Lámpásban is.

Érdekes, hogy Veszprém után Budapestre kerülve a továbbiakban mégsem gondolkodtam turizmusban. Az egyik Big4 üzleti iskolájában, majd egy multinál dolgoztam később, és csak a gyerekek születése után vett még egy nagy kanyart az életünk a Lámpással, újra bele a turizmusba, de az már egy másik történet, amit megírtam egy másik bejegyzésben…