A kincsesládámból - kincs #1

Tudnék mesélni…

Millió történetem van. Nem csak az enyémek, hanem másoké is. Amiket hallottam, vagy amelyeknek a részese lehettem. 

Végh Tamás bácsi, az első keresztény közösségünk egyik lelkésze mindig azt mondta, hogy neki nem kell szappanoperát néznie, mert annyi, de annyi kacifántos és izgalmas emberi történettel találkozik a “praxisa” során, ahogyan Isten munkálkodik az életükben…

Néhány esetben kifejezetten csodákat él át valaki.

Egyik kedvenc teológusom - ha mondhatok ilyet… - Baji Peti gondolatai nyomán agyaltam sokat, és állítom én is, hogy az Isten fel-felbukkanása a saját életünkben nagyon szokatlan dolog, és nem meglepő, hogy kételkedve, hitetlenkedve fogadunk sokmindent. Bár ezerrel keressük a magyarázatot, néha sehogy sem áll össze a kép - gyakran csak az ésszerűség falaiba való ütközés marad.

Felvillanásokat, színeket tudunk megragadni.  

Nem csak mesélni tudnék…

…, hanem okoskodni, magyarázni, körbejárni, Bibliából idézni, összegyúrni egy egésszé… De úgy döntöttem, most inkább csak megosztanám az egyik legkülönösebb történetemet.

Egy felvillanást -

amikor a hétköznapok megszokott rendjébe belecsap a villám. Aztán látszólag megy minden tovább, de közben már semmi sem ugyanaz, mint előtte.

Aztán legközelebb talán még egyet… Meglátjuk.

AZ ÉN CSODÁIM -
mára csak egy a végtelen sokból

Ha most élőben mesélném, valószínűleg totál vörös lennék, és remegne a hangom.

2011, vagy 2012 lehetett…? Állok az albérletünkben, és valami megérkezik, amit soha, de soha, de soha nem felejtek. 

De tekerjünk picit vissza. Akkor már egy ideje járunk egy budapesti református templomba vasárnaponként, és hallgatjuk, miket mondanak a lelkészek. Idegen közeg, kilógok… Viszont… Onnan a szószékről mindenkihez beszélnek, mégis minden alkalom személyesen rólam szól. Döbbenet. 

Még visszább tekerve: a mindig földhöz ragadt, racionális fejem túl van néhány furcsa belső megtapasztaláson, amiket sehogy sem ért, de ha valami felpiszkálja, nem hagyja nyugodni. Egy veszprémi érsekségi múzeum “titkos kertjében” a kereszt alatt valami egészen megmagyarázhatatlan légkör van. Egyet tudok: meg akarok keresztelkedni, mert annyira erős az a meggyőződésem, hogy különben valamiből kimaradok…

Szóval állok a lakásban, akkor már 8 éve p.r.n.függőként - most hadd legyen ez a cimkém, mert ott éppen ennek volt jelentősége -, és megérkezik minden porcikámba ez a három dolog: 

• NYISSZ: soha többé nincs problémám azzal, hogy a p.r.n.ra nemet mondjak. Ezt csak utólag értem meg, mennyire nagy dolog, hogy ez csak így egyszerűen “elillant”.
  (Persze a következmények az más tészta… És ez minden függőségre igaz. A következményeket fel kell dolgozni. Iszonyú károkat okoz, de ezt most csak mellékesen teszem ide.)

• Ez az Isten, akiről beszélnek, TÉNYLEG ÉL! Tényleg VAN. Márpedig ebben az esetben Ő tud rólam, mindenről, amit teszek, ami bennem zajlik. 

• És a legeslegjobb az egészben, az előző fokozása: olyan erős belső meggyőződés, amit soha, de soha, de soha semmi nem fog kisöpörni belőlem. Én ezt, hogy ez az Isten létezik és ismer, soha, de soha, de soha nem fogom másképp gondolni. Ez nem egy hóbort lesz, ez nem egy új hobbi, egy kis spirituális kóstolgatás, hanem Ő innentől a VALÓSÁG. Most már számomra is. Leírhatatlan érzés. És nem “én csináltam” magamnak. 

Ez volt igazán a kezdet. Innentől aztán

Te éltél már át csodát?

És ha igen, merre vitt utána?